„Szörnyek nem léteznek. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.”

Úgy álltam neki a könyvnek, hogy fogalmam sem volt, mi a téma, vagy a tartalom (és szerencsére a fülszöveget sem olvastam el, mert utólag láttam, hogy a történet nagy részét elmeséli). Tgorsy értékelésére emlékeztem csak a molyról, miszerint: „Én igen.” Így aztán csak úgy levettem a polcról, amikor volt egy szabad délutánom, és belefogtam, minden előzetes eltervezés nélkül. Nem volt hiba! Mivel eddig a Modern Könyvtár sorozat szinte egyetlen kötetében sem csalódtam, bíztam benne, hogy tetszeni fog, de minimum értékelhető lesz. Emellett pedig sok olyan ember is olvasta, és magasra értékelte, akiknek adok a véleményére.

Szeretem azokat a könyveket, amelyeket egy szuszra el lehet olvasni, és ahogyan magamat ismerem, úgy 3-4 óra alatt végeztem volna vele. Ám mégis tartottam közben egy nap (kényszer)szünetet, ami alatt azonban végig a könyvön, a szereplőkön és a miérteken gondolkoztam.

A könyv főszereplője Michele, egy kilenc éves kisfiú, aki Acqua Traversében, egy csupán pár házból álló dél-olaszországi kis településen él. Nyár van, forróság és szabadság, amikor az ember (főleg ha még kilenc éves) bármit megtenne az unalom ellen. Pár gyerek, akiket a kényszer kovácsol össze, vagyis inkább terel egybe, együtt járja a vidéket: kóborolnak, játszanak. Aki az utolsó a versenyekben, az mindig valamiféle büntetést kap. Egy nap Michele az, akinek be kell mennie egy elhagyatott házba, és itt kezdődik a történet. De senki se számítson valamiféle kísértetházas rémtörténetre, én ennél a résznél egy kicsit megrémültem, hogy ez lesz, de szerencsére Ammaniti megkímélt ettől, és egy sokkal jobb történetet tálalt. Bár már a legelső oldalak után nagyon gyorsan elkapott a hangulata, innentől kezdve lehetett valóban „letehetetlennek” mondani.

Nagyon jó volt, hogy Michele gondolatain keresztül ismerhettük meg a történteket. Tetszett a néhol aranyos gyermeki naivitás, a máskor túl egyszerűen kimondott életigazságok, a mesék és rémálmok felszínre kerülése. Michele valóban úgy gondolkodik, úgy érez, mint egy kilencéves kiskölyök, pedig ezt felnőtt fejjel nem egyszerű megírni. Olvastam már olyan regényt, ahol nem sikerült, viszont ahol ez jól el van találva, az általában nálam abszolút siker. Olvasás közben pedig akaratlanul is elfogott a nosztalgia, hiszen én sem mertem lelógatni a karomat az ágyról kiskoromban, mivel ott lent szörnyek laktak! Mígnem aztán egyszer megsajnáltam a szörnyeket, erőt vettem magamon, és onnantól kezdve minden este úgy aludtam el, hogy engedtem, hadd lógjon le a kezem. Elvégre a szörnyek is lehetnek magányosak, szomorúak, lehet kilátástalan az életük…

Michele azonban sokkal közelebbről találkozik a szörnyekkel, mint én valaha is (szerencsére), és ezek nem kígyók, elnevezhetetlen rondaságok vagy sárkányok, csak a valódi világ, a társadalom termékei, ráadásul mindez közelről, túl közelről. A könyv második része már nem csupán egy kisfiú nyarának elmeséléséről szól. Michele gyermeki gondolkodásán is átszűrődik a mondanivaló, a társadalomkritika, valamiféle keserűség, kilátástalanság… És mindezzel még több mondanivalót kapunk, ami aztán egy időre ténylegesen ellát gondolkodnivalóval. Nekem legalábbis eléggé gyakran eszembe jutott egy-egy jelenet az utóbbi napokban.

Michele a szívemhez nőtt, egy kilenc éves kisfiú, egy átlagos, mindennapi kis hős. Egy nyár alatt kell túl gyorsan felnőnie.

Mindezek ellenére valami mégis hiányzik a végéről. Valamiféle csattanó, mondanivaló, esetlegesen valami kérdőjeles felütés, hogy még többet gondolkozzak rajta. Érdekelt volna, hogyan van tovább, mi lett ezután. Nem kellett volna túl részletesen, sok oldalban elmondani, csak talán egy plusz bekezdéssel, valami kis utalással, hogy kerekebb legyen. Viszont ez a picike kis összecsapottság sem tudta elnyomni bennem az érzést, hogy ez egy jó könyv! Szerettem a hangulatát és az érzést, hogy még és még tovább olvassak.

Egy kicsit én is féltem.

"Nem tartozom azok közé az írók közé, akik minden nap csinálnak egy verset. Számomra a versírás küzdelem: úgy érzem néha, hogy gyöngyhalász vagyok."

Bari Károly művészetének felfedezését egy a főiskolán felvett tárgyamnak köszönhetem, ez volt a roma társadalomismeret. Azelőtt sosem gondoltam volna, hogy bármennyire is érdekelne a téma, aztán mégis utánakerestem sok mindennek, és hát persze leginkább az irodalom berkeiben akadtam rá pár íróra, költőre, akikkel szeretnék jobban megismerkedni. Lakatos Menyhérttel kezdtem, aki egyből a cigány irodalom szerelmesévé tett (reményeim szerint, ha Gedi elolvassa a Füstös képek c. regényét, fog róla írni). Mostanában pedig Bari Károly versei azok, amik nagyon közel állnak a szívemhez. Számomra ő nagyon különleges költő. Egyrészt mert a cigány irodalom valahogy a szívem egyik csücskévé vált, és habár nagyon kevés részét, kevés íróját és alkotóját ismerem még, Bari Károly, azt hiszem, egy nagyon egyéni színfoltja.

Egy pici életrajz, mert róla talán kevesebbet tudni. 1952-ben született, 17 évesen jelent meg az első verseskötete, a Holtak arca fölé, mely nagy sikert aratott. Később aztán megjárta a börtönt is politikai versei miatt. A versírás mellett fest (több külföldi kiállítása is volt), foglalkozik műfordítással, és jelentősek cigány folklórkutatásai is. Aki szeretne még jobban informálódni róla, az itt megteheti.

Én úgy egy évvel ezelőtt olvastam tőle a Holtak arca fölét, és bármennyire sem szeretek egyhuzamban sok verset elolvasni egy-egy költőtől, ezt nagyon hamar „befejeztem”. Bari mindenképpen hangulatköltő (persze a legtöbb költő ilyen, de nála ez hatványozottan fennáll), és ha a világa magába szippantja az embert, nincs menekvés. Velem is valahogy így történt.

Most karácsony után pedig A varázsló sétálni indul című válogatás köteten rágtam át magam. Ez már jóval lassabban ment, mert szerettem volna jobban figyelni rá, nem csak egy szuszra befejezni, aztán rácsodálkozni, hogy mennyire intenzív és egyedi, hanem értelmezni, és gondolkozni is minden versén.

Úgy gondolom, Barit enélkül a cigány identitás nélkül is biztosan tudnám szeretni, hiszen bármiről írhatna, odáig lennék érte. Gyönyörű képekben, szócsodákban tud írni, alkotni, élni. Nem könnyű érteni a verseit, nem könnyű szétbogozni ezeket a szürrealista képeket, amikkel dolgozik, de megéri. Nem egyszer, ezerszer és még egyszer olvasós. Az általa teremtett világ mindig kicsit sötét és borús, olykor nyomasztó, akár sírósan szomorú. De emögött mindig annyi szín, élet, zaj, és érzelem van. Csodaszép, és tényleg, néha már én is úgy éreztem, hogy sok, túl sok. Azt hiszem, ő tényleg olyan költő, akit olvasva igazán akkor lehet megszeretni, ha pont alkalmas helyen, időben és hangulattal olvassuk. Én általában tudom, mikor van szükségem rá.

Azért, aki szereti a verseket, próbálja meg, akit érdekel a cigány kultúra, szintén próbálja meg, akit érdekel a kortárs magyar líra, próbálja meg, aki szereti a komorságot, varjakat, felhőket, telet, vagy éppen az erotikát, mind próbálja meg. Szerintem tetszeni fog!

Olvassatok Bari Károly verseket!

- Kedvenc verseim a kötetekből: A varázsló sétálni indul, Holtak arca fölé

„Nem lehetséges, hogy az, aki ágyról ágyra bolyong, s a bőr illatából, a fogak csattogásából, a húsok hullámveréséből, tengerízéből remél páros megváltást, egyszer csak – combokat széttárva s betérdepelve közéjük – megérzi, hogy imazsámoly az a nő is? Hogy kéjvágyó húsból való oltártérdeplők az asszonyok? Hogy a női test, ez a párás, hullámzóan eleven márvány kolostori kőpadlattá lesz, amelyre bűnbocsánatért könyörögni vetjük rá magunkat? Hogy a szenvedély új és új megtestesüléseibe mélyesztett vágyak, a belőlük kicsikart, szétszaggató beteljesülések mind a test áldozásai, fohászai a megváltásért?”

„Az ágy közös. / A párna nem.” (Pilinszky János: Életfogytiglan)

Mindig azokról a könyvekről a legnehezebb írni, amik a legtöbb nyomot hagyták bennem. Már többször megfogadtam, hogy jegyzetelek olvasás közben, de a pontos érzéseimet és gondolataimat talán úgy sem tudnám írásba foglalni. Megint azzal kezdeném, hogy hogyan is fogtam neki az olvasásnak. Tíci írta fel nekem kötelezőként még a múlt évre, mert valamiféle előítéletek okán (eredetük homályba vész) tartottam ettől a könyvtől. Pedig hiába tűnik első látásra klasszikus, nagyepikus napló- és családregénynek, ugyanennyire ízig-vérig mai és kortárs, millió rejtett réteggel. Gyönyörűen megírt, lebilincselő könyv, melyért újfent érdemes volt magyar anyanyelvűnek születnem.

A történetet vázolja és előrevetíti a szintén nagyon szép fülszöveg: elidegenedés és széthullás. Két ember, egy házaspár, egy család, egy nemzetség széthullása, miközben társadalom, közösség és egy ország is széthullik a történelem viharaiban. Persze a jó 400 oldalas napló középpontjában s így a történet magvában Osztatní (=Utolsó!) András és Palkovics Mária Jadviga lelket és testet gyötrő, évtizedeken át elhallgatásokra, közeledésekre és távolodásra alapuló, szomorú kapcsolata áll. Nagyon kedvelem azt a fajta pszichológiai látásmódot, jobban mondva azt a narrátorok lelkébe bújva és onnan legmélyről történő lélekboncolást, ami az emberek között néha oly nagyon megmagyarázhatatlan és szélsőséges, irracionális kötődéseket, szerelmet és/vagy gyűlöletet próbálja a felszínre hozni és ábrázolni. Elhittem és hiszem most is, hogy léteznek életre szóló hazugságok, hogy a férfi elhiszi, hogy csupán testi vágyai beteljesülése elhozza a feloldozást. Elhiszem, hogy a nő teste is, lelke is húz valahova, vágyik valakire, de legfőképp az egyedüllétre, hiszen az az egy, ő már soha sem pótolható többet. És egymás mellett és mégis fényévekre egymástól él évtizedekig ez a két ősi, kibékíthetetlen erő, a női és a férfi, egymásra utalva, de oly sokszor mégis egymás ellen.

Sok más hasonló formátumú regénnyel szemben Závada zseniálisan használja és a lehető legtöbbet hozzá ki a naplóformátumból. Nem csak egymás elől hallgatják el egy életre lelkük titkait, sokszor a naplóba is saját maguk (magunk) által látni vélt, látni akart igazságokat írunk le. A knyizsecsku (könyvecske) Ondrísko menekülése, előbb ideiglenesen, majd végleges menedéke. Jadviga csak férje halála után kezd „bejegyzéseket írni”, urának címezve válaszait, de az igazán nagy problémákat még most is megkerüli, gyönyörű szépen fogalmaz, kitér, köntörfalaz, mellébeszél. A könyvecskét lábjegyzetezi is egy harmadik „narrátor”, először csak a megértést segítendő fordítja magyarra a szlovák kifejezéseket, majd egyre inkább belefolyik, hiszen mint kiderül, az ő életét is meghatározza az Utolsók széthullása… Hármójuk vallomásai és (ön)reflektáló írásai hivatottak beszámolni ezt a tragikus széthullást, de mindhárman tipikusan megbízhatatlan narrátorok, a három szemszög sorai mögé is az olvasónak kell meglátnia, kihallania a szívek és lelkek olykor tényleg esztelen reakcióinak okait.

A regény legfőbb erőssége a nyelv ereje. Sajnos kevés magyar könyvet olvasok, de mindig, különösen az ilyen költői erejű nyelvezettel rendelkező szövegeknél el kell mondanom, hogy mennyire jó érzés már csak az olvasása is. A történet 1915-ben kezdődik, így Ondris prózája még kissé archaikusnak is hat, szemet gyönyörködtető, már-már barokkos képeket is használ néha, ami tehetetlen dühének sokszor ad egyfajta fura kontrasztot. Ráadásul az alföldi falu szlovák többségű közösségének tagjaként bele-belecsúsznak szlovák szavak, mondatok, persze csak úgy fonetikusan, hallás után. Jadviga prózája mint már említettem, nagyon költői, szintén túlzásokba esve, gyönyörűen ír immár eltávozott férjének. „Szerkesztőjük” pedig a fülszöveg fogalmazása szerint ellenpontozza a két főszereplő szenvedélyét; ezt egészíteném ki annyival, hogy igen, ő az, aki nem naplóként írja életét, aki nem legbensőbb gondolatait tárja ki, nem szépít, nem költői, sőt arrogáns, kívülről, de mégis nagyon is saját bőrén tapasztalva fűz egyre keserűbb megjegyzéseket a naplórészletek szövegéhez. A könyvet pedig az ő „története” zárja – szinte unalmas is volt ez a rész, de mindenképpen szükséges. Lezárja a család, egy ország történelmét, elvezet a jelenig, a kiüresedett valóságig, nyelvileg puritán, csúnya és száraz, a szavai inkább karcolnak, ellentétben Jadviga és Ondris költői erejű leírásaival. Az ív így lesz egész, az i-re így kerül a keserű pont.

Végül még szólnom kell egy szintén ízlésemnek megfelelő vonatkozásról. Ez pedig a történelmi-társadalmi háttér, hisz történelmünk egyik legviharosabb korszakában járunk, az első világháború utáni zűrzavarban, a forradalmak, vörösterror, román megszállás, Trianon káoszában. De ez csak a háttér, nincs szó Kun Béláról, Károlyi neve is csak egyszer kerül elő, de a románok viszik a termést, a Tanácsköztársaság után pedig már senki se bízik senkiben, gyanúsítgatás, kihallgatások. Ondrist persze hidegen hagyja a szlovák nemzeti ébredés is, mégis megbélyegzik. Ő házassága repedéseit igyekszik vérrel-verítékkel befoltozni, miközben egy egész világ hullik szét körülötte, darabjaira esik szét az ország, és bár hiába kapnak a szlovákok egyet maguknak, az alföldi falucska Magyarországon marad, Osztatní Andrással együtt. Sosem érti meg, miért tartozná máshová, miért hagyná el azt, ahová köti minden, még ha itt már mégis idegen lenne számára az élet.

Sok gondolatom maradt még, de csak magamat tudnám ismételgetni. A könyv formátuma, a narrátorok, a nyelvezet változása, a kegyetlen tanyavilágtól a kolhozosításig történő mérhetetlen társadalmi változások, a családi kötelékek felbomlása, megcsalásokon, dacból elvett lányokon, soha fel nem tárt vérfertőzéseken át, egy viharos század embertelenségei mind-mind ugyanazt a célt szolgálják, a végére egybeáll mindez az egész. Nagyon fontos és kiemelkedő értékű könyvnek tartom, gyönyörű, nagybetűs Irodalmi Mű, melyet mindvégig különleges, rabul ejtő atmoszféra leng körül. Fájdalmasszép regény.

"…honnan tudhatom, hogy amit látok, az igaz? és mi van akkor, ha az emberek elkezdtek hazudni nekem, elég eszes lennék-e ahhoz, hogy átlássak rajtuk?"

Kicsit (nagyon) ambivalens érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Rengetegszer dühített fel az alatt a jó egy hónap alatt, amennyit együtt töltöttünk. Ennek részben az oka, hogy főként az ígéretes fülszöveg alapján igencsak nagy elvárásokkal kezdtem bele – mágikus realista látomás, ír mitológia és az igazság/fikció határainak elmosása, a „hetvenes évek legjelentősebb kanadai regénye” valahogy izgalmas utazásnak ígérkezett, és persze az is lehetett volna, de …

Még mielőtt befejezném ezt a mondatot, hangsúlyoznám, hogy ez távolról sem egy rossz könyv. Viszont talán az elsőkönyvesek gyermekbetegségeit is magán hordozza, amennyiben túlságosan is sok akar lenni, és pontosan ezáltal lesz kevesebb élmény. (Igaz, például Rushdie mester Sátáni verseiben is hasonló érzéseim voltak, amit szintén nem tett könnyebbé a színvonaltalan fordítás, de erről később.) Szóval az világosan látszik, hogy Hodgins-nak hatalmas mesélőkedve és fantáziája van, az epizodikusan széttördelt narratíva 480 oldalon át gyűrűzik, tekeredik, világítja meg a rejtélyes, kvázi-mitologikus Donal Brendan Keneally ír paraszt, majd kanadai kolónia-alapító körüli legendákat, a valóság kutatását, ezzel együtt a bevándorlás és identitáskeresés manapság fontos és sokszor bemutatott kérdésköreit. És ez most nem fullasztó dél-amerikai vagy indiai környezetben, hanem a végtelen erdőségek között, Kanada legnyugatibb csücskében, a Vancouver-szigeten, illetve a ködös-baljós, már-már közhelyesen misztikus ír óhazában történik. A 70-es évekbeli szereplők az egykori kolónián létesült lakókocsipark bogaras, dickensi figurái, akik között a szakállas, mormogó Strabo Becker fáradhatatlanul munkálkodik, hogy felépítse a mendemondákból, visszaemlékezésekből a „valós” képet Keneallyről.

Mint mondtam, ez mind sokat ígér, de – és itt jön a de – mégsem működik az egész tökéletesen egyben. A mesélőkedv és a narráció sokrétűsége egyben sajnos terjengősséget és jellegtelenséget is ad a regénynek, ugyanis bármennyire nagy ötletek és izgalmas figurák tarkíthatnák a történetet, mindegyik résznél azt kellett éreznem, hogy and so what? és akkor mi van? Az elhallgatós írókkal sincs bajom, szeretek „dolgozni” olvasóként, de agyi kapacitásomnak igazából már túl sok, a végén inkább túl érdektelen volt, hogy jó-jó, de miért?! A célt nem látom át teljesen, az eszköz pedig túl semmilyen sajnos sokszor. Kár érte.

Persze a sajátos hangulatát, ami a jobb jelenetekkor elkapja az embert, nem lehet elvitatni tőle. (Különösen esős-ködös napokon a Bakonyon átrobogó buszon érdemes kipróbálni.) Ugyanis a látszólag össze nem kötött részek-fejezetek jobb-rosszabb minőségben követik egymást, melyek egy egésszé sajnos bajosan állnak össze, ez a szöveg tényleg élő posztmodern lélegzet. Ugyanakkor – és sajnos már ismétlem magamat – mégsem működik. De az egyik kedvenc témám, a fikció és valóság, az igazság megismerhetetlensége ebben a nem-működő széttöredezettségben kvázi maga fejezi ki önmagát. Becker gyűjt, gyűjt és vele együtt más szereplők is azt hiszik, Keneally „igazsága” a maguk életének igazságát is felfedi előttük, de ahogyan a legenda nőttön nőtt az évtizedek alatt, úgy a történetek és a (kanadai) identitás is a keresés által találja fel önmagát. Az igazság keresése, az önigazolás csak mese? Hazugság-e a legenda és miért fontos elmondani a valóságot? Ilyeneket lehet kérdezni Beckertől, Hodgins-tól, ilyeneket tett fel nekem ez a regény, de a szövegből nehéz kisilabizálni a válasz-töredékeket. Az út végét lezáró „új növés”, az utolsó epizód fergeteges stílusával, bohózatba illő, népmesei szómenése viszont zseniális és felhúzta végül az összbenyomásomat is.

Végezetül, a fordítás. Sajnos az egyik gyanúm, hogy az amúgy bizonyára nem egyszerű, körkörös mondatokba bonyolódó eredeti szöveg sokszor eléggé iskolás, „didaktikus” átültetése is hozzájárul a mondandó elsikkadásához. Szinte fájóan láttam magam előtt az angol eredetit, és ez a rossz fordító legjobb ismérve. Az érdeklődést is elveszti az ember, ha iskolás fogalmazás nyelvezetével találja magát szemben egy kortárs regényé helyett… Mindazonáltal nincs több magyarul elérhető Hodgins, ez is jó 20 éve jelent meg (13 évvel az eredeti után), szóval felkerül a(z újra)fordítandók listájára ő is…

"Úgy festett a helyzet, hogy kezdek hozzátartozni az emberek, dolgok és imponderábiliák bizonyos csoportjához, hogy belefúrtam magam, mint nyű a tormába, a létnek egy bizonyos, földrajzilag és szellemileg körülkerített talajába. Tulajdonképpen nem nagyon kerestem és nem is nagyon tiszteltem ezt a kapcsolatot. De az ember körül, ha mozdulatait és szokásait rendszeresen ismétli, akárcsak a nyirettyűvel megrezegtetett üveglap homokja, idővel kialakul valami csoport, férfiaknak, eszméknek, rokonszenveknek, nőknek és házaknak egy megszokott köre helyezkedik el centrikusan körülötte, amely rezgésszámainak pontosan megfelel. Nem sokat törődtem ezzel a különben nem kellemetlen szociális képződménnyel. Az emberek, a dolgok és barátok gondokat és ráncokat okoznak, én pedig nem rajongtam a gondokért és ráncokért. Szerettem a napos oldalon járni."



Karácsony Benő (szül. Klärmann Bernát) 1888-ban született Gyulafehérváron és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb, bár sajnos mára kissé elfeledett, mellőzött alakja. Ennek a tudathasadt, nemzetek és emberek között gyűlöletet keltő századnak minden stigmáját kénytelen volt magára venni: a magyarországiaknak erdélyi volt, az erdélyi magyaroknak zsidó, a románoknak magyar. Mégis, kirekesztett mivoltában is az ember és természet egyetemes, mindenek felett álló értékeit hangoztatja ez a regény, melynek hőse konvenciókon kívüli és felüli, a humánumba vetett bizalmával próbál eligazodni az élet legsivárabb útvesztőiben is.


A könyv hőse és kitörölhetetlenül emlékezetes narrátora Felméri Kázmér, a falusi molnár fiából lett szobrászművész és világcsavargó, kinek története nem politikai és társadalmi hangokról mesél, csupán érintőlegesen kacskaringózik előre az életben közöttük, miközben folyton folyvást próbál az egyre zsugorodó „napos oldalon” maradni. Végtelen élniszeretésével próbálja beragyogni ezt a sivár világot és élvezni ezt az életnek nevezett idejétmúlt tevékenységet. Mindamellett ez nem egy vidám történet. Úgy is mondhatnám, végtelenül szomorú látlelet a 20-as, 30-as évek falujáról, Magyarországáról, Európájáról; kisemberekről, munkanélküliségről, csavargókról, művészekről és uraságokról; csapszékekről, mosólé-szagú bérlakásokról, kormos sikátorokról és kilátástalan élethelyzetekről. (Anyám, megint a felsorolások.)


Mégis, Karácsony Benőnek egy olyan szemet-szívet gyönyörködtető, a lapokat is napfénybe vonó költői nyelve van, amiért ismét éreztem, hogy imádok magyar irodalmat olvasni. Ez nem fordítói bravúr, nem átültetés, ez az én saját édes anyanyelvem egy magasabb fokozaton történő, gyönyörű használata. És annak ellenére, hogy ennek a szeleburdi, örökifjú, hollófekete hajú és napbarnított bőrű narrátornak a szájába adja ezeket a csodálatosan szép mondatokat, kifejezéseket és hasonlatokat, egy pillanatra sem éreztem mesterkéltnek vagy megjátszottnak. Minden sor láttató és kifejező, érzelmeket festő, ugyanakkor egészen eredeti, népi humorú; Kázmér egyszerre ősöreg bölcs tanító és az őt csúfoló szakadt koldus. A regény legfőbb erényét pont e természetességben látom, annak ellenére, hogy a legszívfacsaróbb valóságot is gyöngyházfényű könnycseppekbe csomagolva írja le, melyen megcsillan a napfény.


Napfény, napfény, nagyon sokszor írom le, nem véletlenül. Ez a napos oldal valamiféle kihaló/kihalt állapot Karácsony Benő és Felméri számára, az az egész egyszerűen lehetetlen tudatállapot, hogy mozdulatlanul szívjuk magunkba az életet adó energiákat ahelyett, hogy sötét, egészségtelen gyárakban állítsunk elő olyan teljesen felesleges dolgokat, mint a pénz vagy a hírnév. A regény íve is nagyszerűen érzékelteti mindezt, mely a falusi idill és a városi lét kínkeserves ellentétében fejeződik ki. Falun (ahová a halál szólít vissza) nincs sok történés: van a kecske, a kakas, a fürj, a rigó, a macska, a kutya, a nyuszt, egy kis cselédlány, egy hóbortos kis orvos. Mindenki teszi a dolgát, az ennivalóért meg kell dolgozni, múlnak az évszakok, a fák színt váltanak, a patak befagy és felolvad. Kázmér sem hisz persze a teljesen idilli faluképben, itt is van reménytelenség, kegyetlenség, harc. De a természet törvényei még uralkodni látszanak. A városba a szerelem és művészet örök délibábjai okán kerülünk, a történet dinamikát kap, úgymond „történik” is valami, de a mindent-elsöprő-felégető-nagyszerelem után már csak kopottas, éretlen, siker-orientált és hideg szerelmek jönnek. A tónusok feketébbek, a remény kiveszni látszik, 13 év Pest és Párizs után Kázmér napos oldala már csak pislákol, így elindul vissza, a megnyugvás ösvényét keresve…


Többször kellett megállnom lefelé görbülő szám miatt, de legalább annyiszor nevettetett meg eredeti humorával Kázmérunk, a mondatai felett pedig nem bírtam eleget bámészkodni. Hát hogy lehet így írni?! Nem olvastam még Wass Albertet, de valahol „furcsa”, hogy a korszak erdélyi írói közül ő a divatos manapság, miközben ezt a tragikus sorsú, szerény és bájos írót oly kevesen ismerik. Állítólag, míg Karácsony Benő sorstársaival együtt a nagyváradi gettóban várakozott deportálásra, Wass Albert felkereste és kéziratai felől érdeklődött. Ő hátat fordított és szó nélkül ott hagyta (forrás: @vargarockzsolt blogja). Auschwitzban halt meg 1944 nyarán. Ez csak jobban erősíti ellenérzéseimet, és inkább küldetést vállalok Karácsony Benő életművének beszerzésére. Olvassátok és járjatok a napos oldalon!

Több okból is megvett magának ez a regény. Szeretem egyrészt a korát megelőző, értékei felismerésével az utókort megbízó műveket, mely végül halhatatlanná teszi a szerzőt. Bulgakov nem ismerhette a mára kissé elcsépeltnek ható posztmodern kifejezést, pedig-pedig nem egy helyen több sajátosságát is felfedeztem művében. Leginkább amit nagyon szeretek, azt a palimpszesztszerű egymásra rétegződést, ami a posztmodernnek kedvelt szinonimája az újra- és újraírásra, ahogy a különböző történetek egymásra íródnak, melyek mögött azonban még látszik a régi. Mert van itt – és a harmadik szeretem az, amikor hosszas felsorolásban értekezhetek, hogy mi minden van egy regényben – kafkai groteszk, gogoli torz társadalomrajz, Faust-történet, bibliamagyarázat és szerelmes regény, egymás mellé, fölé, alá, avagy egymásba rendelve, hogy a korabeli Moszkva és a szovjet életérzés bemutatásán túl valami megfoghatatlanabbnak, egyetemesebbnek is tanúi legyünk.

Még egy kicsit a regény sorsánál maradva, korát megelőző voltán filózva, nem lehet elmenni amellett, hogy szerzője nem fejezhette be. Az így is több mint egy évtizedig íródó mű az ezernyi stiláris kötődés mellett ilyen összefüggésben is említendő Kafkával egy helyen, de Bulgakov szimbolikus hőse, a Mester maga is elégeti kárhozatra ítélt regényének kéziratát… Így azon túl, hogy a történet egyik aspektusa maga az írás, a képzelet határainak feszegetése, a képzelet és teremtő erő elé görgetett gátak – a regény sorsa önmagában is ironikus kifejeződése az írás ellehetetlenedésének, mind a 30-as évek Szovjetuniójában, mind egyetemes szinten. Természetesen a filozofikus rétegen felülemelkedik a rengeteg mulatságos epizód, a kafkai és gogoli irodalmárok, hivatalnokok, színházi emberek megleckéztetésének nyakatekert humorral előadott „balesetei”.

De mi is igazából a filozófiai síkja a történetnek? Létezik-e Gonosz és mi a természete? Teremthet-e a határtalan hatalom, szükségszerű-e a rombolás? Választható-e a színtiszta Jó és mi a mértéke a bűnhődésnek? … Véletlenszerűen sorolom megint a kérdéseket, még akár hülyeségeket is beszélhetek :) De a fausti kárhozat és a jézusi megváltás finoman belecsempészett, cseppet sem érdektelen kérdésköre és szimbólumrendszere jó adag gondolkodnivalót ad útravalóul. Miközben persze a kíméletlen társadalomrajzból a korabeli szovjet világ, az eltűnések és feljelentések, a propaganda és paranoia is kiviláglik, elnagyolt és karikaturikus ecsetvonásokkal megrajzolva. A habra pedig csillogó meggyként kerül fel az égi, földöntúli szerelem, mely valószerűtlenségében maga is bűn és tisztaság között lavíroz.

A könyv legnagyobb baja az aránytalanság. Nem hiába hangsúlyozom magamnak is, hogy vélhetőleg nem ez a végleges forma, ahogy talán Bulgakov maga kiadatta volna a regényt. Kafka Perénél sem tudok eltekinteni a befejezetlenségtől, bár itt annál jóval inkább koherens szövegről, teljes értékű fejezetekről van szó. Mégis. A rengeteg orosz név és a rengeteg orosz név viselőivel elkövetett turpisságok – még ha önmagukban is sajátos(an orosz) hangulatot kölcsönöznek a műnek – aránytalanul nagy teret kapnak a tulajdonképpeni történet, a szimbolikus és filozófiai tartalom rovására. Én imádom a stíluskavalkádot, a vásári komédiát és a sötéten groteszket meg végképp, de ezek a részek nekem már néhol túllőttek a célon. És mint szerzője fő műve – A Műve – , talán túl sokat is akar egyszerre, de sok hasonló próbálkozással ellentétben A Mester és Margarita ügyesen egyensúlyoz, és nem esik át az erőltetettség oldalára. Így pedig mégis jókat kacagok rajta, hogy aztán az utolsó fejezet koppantson még egyet a fejemen. Nagyon fontos (huszadik századi) mű abból a korból, amikor a Gonosz uralkodott Oroszország felett.

A James and the Giant Peach volt az első angolul elolvasott könyvem, Roald Dahl tollából, aki mindig elbűvöl kreativitásával, legyen szó akár gyerekmeséről, akár felnőtteknek írt novellákról, vagy bármi egyébről. Szeretem az olyan írókat, akik tényleg szabadon tudják ereszteni a képzeletüket, és egy olyan világot alkotnak így, ahol bármi, bármikor megtörténhet. Az ő írásai pedig pontosan ilyenek, és azt hiszem emiatt is kortól, nemtől függetlenül, mindenkinek tetszhetnek. Ráadásként ez a könyv még teli van versekkel is, vicces rímekkel, és ezernyi szójátékkal, amiből, ha a felét megértem, az már remek lett volna. Nem vagyok igazán jó az angol nyelvben, mégis amikor a könyvtárban megláttam a kötetet, el kellett hoznom, hiszen már láttam előtte a filmet, ami egyik nagy kedvencem lett. Pont emiatt könnyebb volt olvasni, mert a történet alakulása már ismerős volt, bár olvasás közben észrevettem, hogy vannak benne plusz dolgok, bizonyos részek pedig hiányoznak. Ahogy általában a feldolgozásoknál szokott lenni, hol a film hátrányára, hol pedig előnyére.

Azt azonban nem igazán értem, hogy a film miért ennyire ismeretlen nálunk, én sem hallottam róla jó darabig. Roald Dahl könyveinek nagy része, tökéletes lenne ahhoz, hogy feldolgozzák őket. Akár filmként, akár meseként el tudnám képzelni. Ha pedig a kettő keveréke történik, abból csak jó sülhet ki, mint itt is! 

De lássuk, miről is szól a történet:
James egy kisfiú, aki boldogan élt szüleivel, amíg azok meg nem haltak, mégpedig úgy, hogy egy az állatkertből elszabadult orrszarvú fel nem falta őket (bizony, íme Roald Dahl!). James pedig a gonosz nénjeihez kerül, aunt Sponge és aunt Spike (íme a beszélő nevek) igazán kiállhatatlan személyiséggel rendelkeznek, naphosszat csak gyötrik szegény fiút. Ám egy furcsa kis figura tűnik fel, aki ad Jamesnek egy csomó világító, zöld kis valamit (krokodilnyelvek), amik tele vannak varázslattal. James véletlenül elejti őket a kiszáradt, öreg fa alatt, amin aztán nőni kezd egy barack, ami hatalmasra duzzad. James pedig megismerkedik a barack belsejében lakó élőlényekkel, és az utazás megkezdődik…

A filmben természetesen plusz jelenetek is találhatók, mivel azt hiszem eléggé rövidre sikerült volna, ha ragaszkodnak teljesen a könyvbéli történethez. Nem zavart (főleg, hogy Jack Skellingtont is belerajzolták, beleírták a történetbe!), mégis kevésbé kedveltem meg a filmbéli Jamest, mint a könyvben. Ott jóval szerethetőbb kisfiú, aki mindenkire gondol, okos, találékony, bátor és hűséges.
A filmben mind animációs, mind pedig élőszereplős ábrázolásban is megjelennek a szereplők. A kedvenc jeleneteim egyike, amikor kezdetét veszi az utazás: James az egyik krokodilnyelvnek köszönhetően mesefigurává válik. Stop-motion-ös technikával nagyon szép jeleneteket tárnak a szemünk elé a készítők. A másik nagy favoritom, amikor a barack keresztülgurul a földeken. 
És természetesen Roald Dahl könyvbéli verseit megzenésítették, így jó pár éneklős jelenet is került a mesébe, számomra pedig, ha egy filmben énekelnek, az már megnyerő.

Rendezője Henry Selick, aki számos, általam nagyon szeretett animációs filmet készített (The Nightmare Before Chistmas, magyarul Karácsonyi lidércnyomás, vagy éppen a Coraline). De nem is kifejezetten ő, hanem inkább Tim Burton pruducerelése vonzott a filmhez, és persze azt kaptam, amit vártam: egy kellemes kis történetet, ami remek kikapcsolódást nyújtott egy röpke másfél órára. 

Hogy miért nem került be a klasszikus, mindenki által szeretett filmek közé, és miért tűnt el a feledés homályában, az számomra örök talány marad. Talán, ha nálunk is olvasható lenne a könyv magyarul, a film is többeket vonzana. Mindenesetre mindenkinek ajánlom, kellemes kikapcsolódás egy másfél órára, aranyos történettel, mondanivalóval, jó zenével.

Végezetül pedig íme a trailer, amiben a már említett barackgurulás is látható:

No, hát eléggé haldoklik a blog. Ez meg aztán az én bűnöm is, mert már három bejegyzést is megírtam, de egyet sem tettem ki. De majd most!

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

„A prímszámok csak eggyel és önmagukkal oszthatók. Ugyanúgy másik kettő közé ékelődve foglalnak helyet a természetes számok végtelen sorában, mégis lépésnyi távolságra vannak tőlük. Gyanakvó, magányos számok, éppen ezért találta őket Mattia csodálatosnak. Néha arra gondolt, hogy tévedésből kerülhettek a sorozatba, és az foglyul ejtette őket, akár a nyaklánc a gyöngyöket. Máskor viszont úgy vélte, hogy a prímek is olyanok szeretnének lenni, mint az összes többi közönséges szám, ám valamilyen okból nem képesek rá. (…)”

A prímszámok magányát - bármennyire is meglepő – egy matematikus, a 29 éves Paolo Giordano írta. Annyit érdemes tudni még róla, hogy ez az első regénye, amely igazán nagy siker lett, sok országban, sok példányszámban kelt el. Ráadásul Paolo igazán szemrevaló :)

Mi más, ha nem a moly segített, hogy megtaláljam ezt a könyvet, várólistára is tettem, hogy majd elolvasom. Aztán csak pihent ott jó darabig a többi, több mint négyszáz olvasnivalóval együtt. Ám most, hogy filmet is csináltak belőle, Gedi elolvasta. Aztán én is.

Meglepően gyorsan haladtam, három napig tartott az egész, ám úgy, hogy abból napi egy-két óránál több nem jutott a regényre. Talán a megszerkesztése, elbeszélésmódja is olyan, hogy gyorsan haladásra késztet, néha csupán pár oldalas fejezetekkel hajszol tovább, hogy még egy picit, csak a következőt!

A történet két főszereplője Alice és Mattia, akiknek az életét nyomon követhetjük, egészen kicsi korukról a felnőtté válás utánig. Mindkettejük életét beárnyékolja azonban egy-egy gyermekkori tragédia, melyet nem sikerül feldolgozniuk. Alice megsérül síelés közben, ezután sántít, ráadásul egy csúf heg is elcsúfítja a testét. Mattia fogyatékos húgát, Michelát hagyja ott a parkban, míg ő szülinapi zsúrba tart, ám mire visszatér, a kislánynak nyoma vész. (És az a legérdekesebb, hogy tökéletesen megérteni őket, Mattiát is, hogy miért tette.) Ez a két tragédia aztán mindkettejük életében folyamatosan, kimondatlanul is jelen van. Alice anorexiája, vagy Mattia kézvagdosása is egyértelműen visszavezethető a gyerekkori eseményekre.

Senki ne várjon itt hibátlan karaktereket – mármint érzelmi szempontból (az ábrázolásuk viszont valóban tökéletes). Mindenkinek van valami sötét, nyomasztó titka, ami beárnyékolja az életét. Nem csak a két főszereplő, de a családjuk is szenved, és nem tudnak mihez kezdeni sem a másikkal, sem egymással. Kényszerbeszélgetések tartják csupán össze a családtagokat, ezzel szemben pedig rengeteg ki nem mondott sűrű gondolat az, ami igyekszik egyre távolabb taszítani őket egymástól.

De Alicének és Mattiának sincsen könnyű dolga egymással. Valahogy újra és újra egymás közelébe sodródnak, mégsem kerülnek sokkal közelebb. Nem tudnak mit kezdeni egymással, és nem tudják igazából megbeszélni a problémáikat.

„Az első évfolyam egyik szemináriumán Mattia megtanulta, hogy a prímszámok között akadnak még különlegesebbek is. A matematikusok ikerprímnek hívják őket: egymást követő számpárok, vagyis majdnem egymást követőék, hiszen mindig van közöttük egy páros szám, amely megakadályozza, hogy ténylegesen összeérjenek.”

„Mattia úgy vélte, hogy Alice meg ő éppen olyan, mint két ikerprím, magányosak és elveszettek, közel egymáshoz, de nem annyira, hogy tényleg összeérjenek.”

A kötet egészen harmincas koruk elejéig követi nyomon a fiatalokat, hol kisebb, hol nagyobb kihagyásokkal elmesélve a történetüket. Az utolsó fejezetben újra találkoznak, hogy eldöntsék, vajon van-e lehetőség, hogy mégis megtalálják a másikat.

Megvallom a legelején azzal kapcsolatosan sokat gondolkoztam, hogy mennyire számítható szépirodalomnak, és mennyire „ponyvának” a kötet (nem szeretem a ponyva szót). A legelső fejezetben éreztem különösen, hogy kissé döcög, nehezen indul az elbeszélés. Később viszont nem tudtam figyelni erre, mert magába szippantott az egész, mindenestül.

Az író semmit nem rág a szánkba, semmit nem bizonyít túl, mindenkinek meghagyja a felfedezés örömét, hogy összerakja a saját szereplőit. Sokkal hangsúlyosabbak a ki nem mondott gondolatok, mint az, amit feketén-fehéren látunk. Ezekben a ki nem mondott, le nem írt szavakban lapul a lényeg, ott áll töményen a valóság. Ha már a szülők is rosszul dolgozzák fel egymás között Michela eltűnését, hogyan lehetne elvárni, hogy Mattiával megbeszélik? Alice is haragszik az apjára a síbaleset miatt, de soha, egyetlen pillanatig sem kerül terítékre ez a téma. Nem, mert kérem szépen, itt mindenki homokba dugja a fejét! Még a padtársnak és a nevelőnőnek is van valami kis nyomasztó titka!

A végére még annyit, hogy öröm volt olyan regényt olvasni, amiben ennyire tökéletesen eltalált, és megformált karakterek vannak. A kissé furcsa és bogaras Mattia örökre a szívembe zárta magát.

Furcsa kettősséget éreztem, amikor befejeztem. Nem éppen egy rózsaszín leányálom ez a könyv, szinte végig nyomasztó, mégis száz oldalakat is olvastam belőle egyhuzamban. Mert megérintett, mert ott voltam velük, és sírtam én, amikor ők nem tudtak.

„Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.” [„Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”]  (Róm 9,16)

Igazából nem tudtam, mikor nekikezdtem, hogy ez a könyv ennyire fontos. Úgy értem, igen, tudtam, hogy egy katonai fiúiskoláról szól, de hogy még világirodalmi trendekhez is igazodjon, és ennyire posztmodern is legyen, azt nem. Szóval az egyik legjobb magyar könyvvé lépett elő, amit eddig olvastam, felkutatom a (nem túl vaskos) Ottlik-életmű további részeit is.

Szóval mi is teszi ennyire különlegessé, ellenállhatatlanul többé ezt a könyvet, mint egy egyszerű iskolai bildungsroman? Egyrészt főleg az, hogy nem az. De erről majd később; másrészt az egyedi szerkesztésmód és az általam annyira szeretett, annyira kortárs kérdőjel, amit Ottlik odabiggyeszt minden igazságról, valóságról való állításához.

Hiszen jóformán három, de valójában 5-10 síkon is fut a cselekmény, és egyáltalában nem fontos, mi mikor, milyen sorrendben történt. A könyv közepén az az érdekes szituáció áll fent, hogy míg a narrátor Bébé hangsúlyozza, hogy lehetetlen kibogozni az események időrendi voltát, az olvasót is egyfajta emlékezési folyamatba kényszeríti, aki előtt ott peregnek a jelenetek, a történések nem-kronologikus felvillanásai, és egyáltalában nem fontos a mikor. Ebben a közösségben minden csak megtörtént, elfogadottan és megkérdőjelezhetetlenül. „A magabiztos butaságnak az a korszaka, amikor véleményeket formál az ember, csak később kezdődött.” Ez a páratlan szerkesztésmód az egyik fő pillére a regény zsenialitásának.

Jöjjön egy kis konkrét sztori is. Ottlik is a kőszegi katonai al- és főreáliskolát végezte, esetleg Bébé alakját is összehozhatjuk az íróéval, bár ő festő. De persze ez nem fontos, annál inkább a rideg, durva, kegyetlen katonai intézet életének hű visszaadása, melyet mi, „lagymatag, képmutató civilek” sosem tudnánk megérteni. Egy átkozottul zárt, belterjes világ, érthetetlen módon, magától kialakult hierarchiával, hatalmaskodással, megfélemlítéssel, minden civil kötődés és érzelem kizárásával. A narrátor is szinte két hét után elveszti a fonalat, megszakad valami, ami odaköti a falakon túlra, Budapestre, szüleihez és kedves nagynénjéhez, gyerekkori barátjához, aki szintén az intézet növendéke, de most meg se akarja ismerni; végérvényesen része lesz egy rendszernek. Egy rendszernek, melynek érthetetlenségét nem is próbálják megérteni, hanem vele együtt élni tanulnak meg. Ez is egy olyan könyv, ahol jó sokszor pofán vágnád, vagy az ő szokásuk szerint legalább ülepen rúgnád a szereplőket, mert egész egyszerűen érthetetlenül viselkednek, gondolkodnak, érthetetlen a közöny. A hatalmi klikkek rangsorolódása is szintén megmagyarázatlan, de minden növendék számára magáról értetődő. Persze sejtünk a háttérben nagyhatalmú tábornok szülőket, illetve az engedelmességre képtelen kis alföldi parasztgyerek Apagyi sorsában is feltárul egy kicsiny szelet a Horthy-kori magyar társadalmi viszonyokról. Igazából sokszor eszembe jutott ennek az intézetnek a végső célja: ezekből a srácokból katona lesz, gyilkolniuk kell. Aztán az is eszembe jutott, hogy 1923-ban kezdik és 31-ben fejezik be az iskolát, jön a háború és a Don-kanyar borzalmai. De vajmi keveset tudunk meg egyébként további sorsukról, és nem is a történelmi háttéren van a fő hangsúly.

A határon van ez az iskola, de ez persze nem csak az újonnan létrejött magyar-osztrák határt jelenti. Nemcsak történelmi határt, bár kétségkívül elgondolkodtató, hogy az első tanév 1923-ban kezdődik; a narráció kezdetén 1957-et írunk; felvillan egy epizód 1944-ből, Erdélyből is: egy viharos történelmi idő időpontjai. És persze adja magát a gyerek- és felnőttkor határa, amit én inkább civil és katonai élet határának hívnék, de mint már pedzegettem, a konkrét tartalmon túl van egy mélyebb (avagy magasabb) réteg is, mely gondolkodásokat, világlátásokat, egész igazság- és valóság-elképzeléseket választ el. Nem is tudom jól megfogalmazni, de ezekben a fiúkban mégis átkattan valami, ami által máshogy látják a világot, nincs számukra abszolút jó és rossz, minden van és semmi sincs. Medvének tízezer lelke van, mind ő és egyik sem ő. És bár az ő elképzelése szerint a szeretet amolyan civil cukormáz, őket annál magasabb rendű kötelékek fűzték egymáshoz örökre, az útkeresés és a világ megkérdőjelezése mindőnket hozzákapcsolja ehhez a történethez. Még akkor is, ha a mérhetetlen közöny és beletörődés katonákat nevel ki. Ebben az őstársadalmi közegben a folyton filózó, "ábrándos képű" Medve is rádöbben, hogy már idevonzotta valami érthetetlen erő, ami minden kegyetlenkedésen túl is ott tartja. A civil világ, a lányok kisfiúknak nézik őket a városi templomban, és ilyenkor mi is kicsit kívülről nevetségesnek látjuk a hatalmi harcokat 11-14 éves fiúk között. De amikor már vér is folyik... Legyek Ura-utóérzés. Egyáltalán, a háborút és a félelmet már az iskolában megtanulják.

Egy kis nyelvfilozófiai fejtegetéssel is alátámasztja Ottlik, rögtön az elején: lehetetlen visszaadni a múltat, minden darabkáját, hiszen az emlékek utólag is retusálódnak, az elbeszélés mindenképp nehézségekbe ütközik, főleg ha azt nézzük, hogy Medve hátrahagyott kézirata önmagában is fiktív-emlékezés, ami ez a regény is. Így egy többszörösen összetett, rétegzett elbeszélést kapunk. De Bébé érti; egy hümmentésból is érti Szeredy véleményét és érzéseit 35 év után. Érthető-e egyáltalán az egész mindenség? Ló! Elefes.

Végezetül megjegyezném, hogy a) komolykodva: 100 évvel ezelőtt még a vezetéknevekből is szépen látszódott az akkori Magyarország etnikai-felekezeti sokszínűsége; b) inkább mosolyogva: a világ és a naptár legviccesebb keresztneveit adták a gyerekeknek a szülők. A teljesség igénye nélkül: Kmetty Fidél, Szabó Gerzson, Gereben Énok, Colalto Egon, Kappéter Zénó, Kovách Garibaldi ezredes, Monsignor Hanák Pelbárt, Eynatten Vince, Szerafini Gyula, meg persze a két legszerencsétlenebb növendék a legmókásabb magyar nevekkel: Orbán Elemér és Zámencsik Béla.

Stephenie Meyernek mára már világsikert alkotott sorozatának első része engem sem hagyott végül nyugodni. Úgy gondolom, megoszlanak az olvasói vélemények, miszerint nagyon jó könyv vagy pedig túlságosan is felkapott, nyálas lányregény. Nekem sem volt könnyű állást foglalnom az elején, de aztán kíméletlenül döntöttem.

Valahogy eddig mindig ódzkodtam tőle, hogy elkezdjem, mivel ezzel volt tele minden. Nekem is ajánlgatták, lépten-nyomon ezt olvasó embereket láttam, a molyon is jó párszor sikerült észlelnem így a köteteket. Valahogy mindig megrettenek az ilyen nagy népszerűségű könyvektől – anno a Harry Potterrel is így voltam.

Egyszer már belekezdtem ezelőtt, és az első bekezdés bőven elég volt rá, hogy nyugodtan tudjak aludni az elolvasása nélkül is. Ám mégis jött valami késztetés, hogy belekezdjek és hamarabb végeztem vele, mind gondoltam: egy nap sem volt egészen.

És akkor lássuk is, mire jutottam:

Történet:

Ami először is fontos, az az ötlet, amiből kikerekedik a cselekmény. Azt hiszem a vámpírok eléggé elcsépelt alakok, ráadásul a vámpír fiú-ember lány szerelem nekem már lerágott csontnak számít Angel-Buffy párosa óta.

De mint utána olvastam, Meyer néni nem innen lopta az ötletét, hanem az álmában lepte meg, és így kezdett el írni. Azelőtt egyetlen műve sem volt még – azt hiszem, nyugodt szívvel jelenthetem ki, ez látszik is az Alkonyaton. Valahol olvastam, hogy amit az ember először ír, azt nem kell megmutatni, el kell dugni az asztalfiókba, vagy a gépen egy titkos mappába és ott őrizni. Mert az első írása senkinek sem jó még, hiába járt az illető angol szakot – mint jelen esetben, vagy bármit. És ezzel tökéletesen egyet értek.

Rengetegszer éreztem úgy, mintha valami amatőr írót olvasnék, valami amatőr írós oldalról. És meglepődtem, mert pl. a merengőn sokkal jobb történeteket is olvastam már, hasonló témában (fiú-lány szerelmi történet). Én elvárnám, hogy ha kiadnak egy kötetet, azt képes legyek értékelhető alkotásnak tekinteni és ne hemzsegjen logikai, vagy akár nyelvtani hibáktól. Mert lehet, hogy nem fog tetszeni a téma, nem fog magával ragadni az író stílusa, mégis egy igényes írást olvashatok.

De a történet tele volt például sok feleslegesnek tűnő információval. Amiről később valóban kiderül, hogy nem csak annak tűnik, az is. Gondolok például Bella napi tevékenységeire, a zuhanyzásokra, elmosogatásokra, vagy az otthoni unatkozásokra. Ha legalább érdekesen lettek volna leírva, de mind csak egymás után bele volt suvasztva mondatokba…zavart. A legjobb példám erre pedig, hogy Bellánk éppen életveszélyben van a nyomkövető vámpír kajaiban, amikor megtudjuk, hogy a  lényen kék felső és farmer van. Igen, ez aztán hű de fontos információ volt abban a pillanatban…

Felmerült bennem még a valóságosság kérdése is. Persze ez egy vámpíros történet, sok mindent bele lehet vonni, amit a képzeletünk kitalál, mégsem ezzel volt a baj. A cselekedetek nagy részben rendben voltak, bár kétségtelenül bénának találtam azt a részt, amikor Edward megmenti Bellát attól, hogy elgázolják. Azt szintén, hogy a nyomkövetőt üldözik rengeteg ideig, míg végül aztán ketten elbánnak vele és megölik, eszerint tehát nem lehetett egy nehéz falat, így nem értem miért nem lehetett már előbb legyőzni. Ó, ja igen, mert akkor nem lett volna akció sem?

Szintén nem valósághű a karakterek viselkedése, de ezt majd később kifejtem részletesebben. Ehhez kapcsolódóan a cselekedeteik sem megalapozottak, nem is viselkednek úgy, ahogy várnánk tőlük. Talán Meyer néni egy kis pszichológiát is tanulhatott volna az egyetemen…

Karakterek:

Bella: Ki mással kezdhetném, ha nem Bellával, a mi kedves narrátorunkkal. El kell mondanom, hogy még ő az, aki a legszimpatikusabb, annak ellenére is, hogy egy buta tini lány, aki nem érti a lényeget. Igaz, hogy nem fogja fel azt, ami körülötte folyik, de legalább róla el tudnám hinni, hogy létezik. Tetszett, hogy kétbalkezes, hogy nem a csodaszép lány, bár az hogy a fiúk sorban álltak érte, már kissé lehervasztott.

Nem éppen megalapozott döntések sorát hozza, és ezt legalább ráfoghatjuk az eszére. Például, hogy könyörög azért, hogy Edward változtassa át, és meg sem próbálja megérteni, miért nem. Ő csak nem akar megöregedni és meghalni, na meg a szerelmével szeretne lenni örökké…

Elvileg az anyja a legjobb barátnője, mégsem esik róla szó, hogy sokat társalognának telefonon. Talán egy hívás van addig, míg Fortban van.

Az pedig, hogy rájön, a szerelme vámpír és még meg sem ijed, és el sem gondolkozik rajta, hogy hogyan döntsön, azt hiszem hatalmas hiba az írónő részéről. Ide jöhetett volna egy gondolkodós plusz fejezet, hogy megértsem, miért dönt így, miért nem fél. Talán tényleg meg tudtam volna kedvelni Bellát és hinni tudtam volna neki.

Edward: A vámpírfiú, aki gyönyörű, lenyűgöző, igazi szívtipró, magányos farkas és akinek az újonnan érkező fiatal lány felborítja eddigi mindennapjait.

Ő az egyik legrosszabb karakter, olyan, mint egy kamasz, valóban 17 éves. Egy pillanatra sem érezni belőle a száz éves vámpírt. Túl sokat beszél, túl közvetlen, családja titkát túl könnyen a lányra bízza. Az én Edwardom teljesen más lenne, hideg lenne, kimért, nem angyalian, inkább ördögien szép. És okos, értelmes, keveset beszélő, mint aki inkább gondolkozik. Inkább hasonlítana Dr. Lecterre, Perselus Pitonra és Lucius Malfoyra, vagy akár az Anita Blake sztorikból Jean-Claude-ra, mint erre a nyáltengerben úszó kiskamaszra.

És akkor a többi vámpírt még meg sem említettem: Carlisle – a vámpír orvos! Akárhogyan is magyarázta, nekem ez abszurd maradt. Ő elvileg a családfő, de hihetetlenül kedves, jó szándékú, aki csak életmentés céljából harap haldoklókat (jó vicc). A felesége, hasonlóan kedves, és a többi gyerek is teljesen karakteridegen. Egyedül Rosalie tetszett, aki nem fogadja el Bellát, aki ellenkezik! Ő legalább vámpírként viselkedik egy kicsit!

A családjuk pedig a legviccesebb, gondolok például arra, hogy közösen baseballoznak az erdő mélyén. Hát komolyan, itt igazán kiakadtam! Kellett valami, hogy beinduljon az akció, de komolyan ki lehetett volna találni mást is.

Az meg, hogy szinte mindannyian nyugodtan befogadják a Bellát, az emberlányt és ki sem borulnak, hogy Edward beleszeretett. Nagyon sántít!

Összhatás:

Azt hiszem említettem már az igényességet. Ha egy amatőr írói oldalon olvasom, talán tetszene is, de ez egy kiadott, sok nyelvre lefordított könyv. Inkább olvassák az amerikaiak a fanfiction.net-et, ezer ilyet – meg jobbakat is - lehet találni, biztos vagyok benne!

Az elején, míg nem szerelmesedtek egymásba ennyire, meg is lepődtem, hogy nem olyan rossz ez. Aztán amikor percenként mondták, hogy szeretlek és ölelkeztek és Bella csókokba ájult, besokalltam. Az izgalmasnak szánt részeket túlpörgetettnek éreztem, felesleges volt.

Egyébként csak engem zavart, hogy Cullenék minden tagja folyamatosan kacsint? Néha persze Bella és a barátnői is. Meg persze a kiszabadult hajtincset a fül mögé simító mozdulat is sokszor megjelent. A szeretlek szó undorító elcsépeléséről nem is szólva!

Ó és volt egy érsz, ami szerintem kifejezetten rossz üzenetet hordozott – és szintén tök felesleges volt -, mégpedig amikor Bella bevett csak úgy gyógyszert, hogy aludni tudjon és másnap kipihenten ébredt. Szerintem tizenéves gyerekeknek nem kéne ilyet írni… (szőrszálhasogatok?)

Utolsó kérdésem: Miért olvassák el ezt a fiúk/férfiak? Nem egynél láttam, és nem találok rá választ.

„A Sátán így csavargóvá száműzve kóborol. Sosem nyugszik, nem tudni, hol lakozik éppen; mert bár neki angyali természetéből következően birodalma van az égi vizeken és a levegőben is, büntetésből … Ő maga egyetlen biztos helyet sem birtokol, sehol sem vetheti meg a lábát.”

Ezzel a Defoe-tól vett mottóval kezdődik a regény, mellyel elérkeztem Rushdie életművében a 3. állomáshoz (igaz, az első Grímuszt kihagytam, de majd pótolom), és minden eddiginél nehezebb dolgom volt vele. Másfél hónapig hurcoltam kádba, vonatra (kedvenc olvasóhelyek), ami tekintve a Biblia-méretű és –súlyú regényt, nem volt túl kényelmes, ráadásul nem az a könyv, amire mindig, minden körülmények között ugyanúgy lehet koncentrálni. Megkockáztatom, egyik legnehezebb olvasmány volt, amivel valaha összefutottam, és bár sajnos sem Rushdie-tól sem összességében nem a legjobb, mindenképpen megérte. Így is néha már túlságosan siettem, és közel sem vagyok ahhoz, hogy minden mélységében megértsem, de újra fogom olvasni (ami 10 évnél előbb nem következik be biztosan).

Sajnos a könyvről mindenki hallott, fókusz-szintű műsorok voltak annak idején tele a sztorival, holott feltehetőleg aki a botrány-szag miatt vette/veszi kezébe, erősen elcsodálkozik: első körben azon, hogy ezek nem versek, de még csak nem is sátánista; hogy pár oldal után elveszti a fonalat; hogy egy olyan álomszerű, lassan hömpölygő „katyvasz” ez a könyv, ami az én – úgy hittem – edzett (és Rushdie-t elég nagyra tartó) olvasókámat is próbára tette. És mindeközben a gyűlöletet kiváltó Mohamed-epizód az egyik legrövidebb fejezete a történetnek, egy álom, mely tudatosan, alattomosan illeszkedik a mondandóhoz, a történet keretéhez. (Bár a negatív Mohamed-alteregó az olvasatomban sem kap feloldozást, ezért megértem a muszlimok ellenérzését, persze nem a gyilkosságokat.)

A posztmodernben az a „jó”, hogy ha megkérdezik egy-egy műről, miről is szól, nem lehet egyértelmű választ adni. Ennél a regénynél ez többszörösen igaz. Szól két indiai emigránsról, fajgyűlöletről és befogadásról, kitaszítottságról és asszimilációról, identitásszakadásról, hitről és hitetlenségről, bizalomról és árulásról, gyűlöletről és szerelemről, jó és gonosz örökérvényű harcáról, újjászületésről, szabadságról és sorsról… Mindezek keretében pedig a kritika (mert hogy roppant erős társadalomkritika is jelen van) a bevándorlókat ért megkülönböztetés, a rasszizmus ellen irányul, amivel kapcsolatban Rushdie kíméletlen szatíra-szójáték-groteszk hegyekkel játszadozik. Érdekes megjegyzés, miszerint pont az a thatcheri Anglia vette védelmébe, ölelte keblére a halálos fenyegetések után, akit sokkalta keményebb ostorcsapásokkal illetett a kellő iróniával, de szeretettel megírt keleti (iszlám, indiai) világnál. Nyugat vs. Kelet, hja.

Ja, hogy a történet? Hát, az van is, nincs is. Van egy kerettörténet, ami Rushdie mester mágikus beavatkozása előtt egy szórakoztató, tipikusan rá jellemző két életút, két család bemutatása. Azonban – és ezek voltak a hosszú, nyögvenyelős, rendben kimondom: unalmas részek –, szóval a későbbiek folyamán a kerettörténet úgy tűnik, már csak ürügyül szolgál a mondanivaló ilyen-olyan szolgálatában, a történet elsikkadni látszik és a szereplők az írói önkényben fuldokolnak. Írói önkény: minden eddiginél jobban van jelen kedvenc írónk, nem bújik narrátor-szerepbe, ő a Legfelsőbb Lény és a szereplők ágyára ül, néha szerencsétlen Olvasó segítségére is odasiet, és próbálja rávezetni az értelmezési tartományra, csak hogy rögtön utána kétségbe is vonja az ilyetén magyarázat hitelességét.

Mindemellett a két fő álom-történetszál, Mohamed/Mahound és főleg Ayesha prófétanő története zseniálisak és utóbbi gyönyörű is, a Fordító gusztustalan szavával élve „hívőríkató”. A propos, fordítás: érzésem szerint a rejtélyes Fordító túlzásba vitte néhol a munkáját, és bár angolul sajnos nem volt még szerencsém Rushdie mesterhez, és bár bizonyára úgy is sűrű-szövevényes, szójátékoktól terhes, néhol akkor is túlfordítottnak tűnt (a wikipedia ezt igazolni is látszik), hogy a mindenféle hindi/arab név angolos átírásának meghagyásáról ne is beszéljünk.

Jaj és az a milliónyi irodalmi, történelmi és közéleti utalás! Uramjézus, a Korántól az Ezeregyéjszaka meséin át, Vergiliustól Shakespeare-en át egészen William Blake-ig és Joyce-ig van itt mindenki, és nyilván olyanok is, akiket a jegyzetek nélkül nem is fedeztem fel. Rushdie az intertextualitás Mekkája (hehehe). Csak ezekre figyelve is érdemes újraolvasni.

Hát ennyi. Kb annyit mondtam arról, mennyire tetszett, mintha azt írtam volna: „Jó”. A másik 2 olvasott regényéhez viszonyítva adom a 4-est, amúgy fogalmam sincs, néha sajnos 3 köré kúszott, viszont zseniális részek is vannak benne.

A posztmodernben az a „rossz”, hogy ha megkérdezik egy-egy műről, miről is szól, nem lehet egyértelmű választ adni. Én megkérdezném azért Mr. Rushdie-t, hogy minden sorával tisztában van-e, követni tudja-e az összes egymásra halmozott, dobált, pakolt metafora- és allegória-halmazait, szürreális epizódjait. Mert én sajnos sokszor kevés voltam hozzá. De maradok őszinte híve, nyáron találkozunk! (Ja és mivel az ismert okokból kifolyólag egyetlen kiadást ért meg egy no-name kiadónál, szinte beszerezhetetlen, ezért ha bárki fölös példányra bukkan…!)

5/4

Akkor, ha már úgyis a nőké az elsőbbség, kezdem én. Ma fejeztem be William Nicholson könyvét:

Nicholson jól ír, ezt már az Aramath – trilógia után is tudtam és most sem csalódtam. Pedig ez a könyv lényegesen más, mégis meg tudott lepni, hogy mi mindenre képes. Már a legelső bekezdése hatásosan indul:

„Új napra virrad, miközben ezt írom, tollal papírra, ahogy a régiek. Itt nincs mód észrevétlen javításra. Látni akarom az első gondolataimat, a kihúzott szavakat, meg azokat is, amiket a helyükre választok. Az első gondolat általában hazugság. Vicino azt mondja: Írj le valamit magadról, és utána írd az ellenkezőjét. Aztán készülj fel lelkileg, hogy a második állítás az igaz.

Nem vagyok rossz ember. Rossz ember vagyok.

Nem akartam megölni a férfit az olvasóteremben. Meg akartam ölni a férfit az olvasóteremben.

Ami utána történt, nem az én hibám, ne engem okoljatok. Az én hibám. Engem okoljatok”

Hatásos, ugye? Ezután pedig kb. 50 oldalon át megismerjük a főhőst, aki igazából egy életcél nélküli huszonéves srác. Egész nap a szobájában henyél, és csak bámulja a plafont. Viszont a plafon bámulás közben nagyon sok gondolata támad, melyek általában különlegesek, érdekesek, de jellemzőjük a negatív felhang. Utálja az életet, szerinte nincs is értelme az egésznek, mindezt viszont olyan szépen mondja el, hogy ha az egész könyv csak erről szólt volna, akkor is szívesen elolvasom.

De aztán beindul az akció is, utazunk kamionon, látunk gyilkosságot, gyilkolunk mi magunk, zuhanunk folyóba, megyünk esküvőre, interjút adunk, vérzik a fülünk… és az egyébként nagyon groteszk ország tökéletesen valósággá válik. Angliából utazik keletre, valamerre ide hozzánk, és ez a névtelen országon is tükröződik… vajon ilyennek látnak minket az angolok? Ilyennek látják Kelet-Európát?

Mert ebben az országban terrorizmus van, amit erős kézzel akar megállítani a hatalmat képviselő rendőri szerv. Középút nincsen, pedig főhősünk is ezt szeretné, ki szeretne maradni mindegyik szélsőség vitájából, de ez lehetetlen.

S hogy miért keveredik ebbe a harcba? Egy könyv miatt, amit illegálisan hoznak be az országba. Egy olyan könyv miatt, amiből folyton olvashatunk idézeteket, és igazán jól megírt könyv, tele gondolatokkal. Valójában szívesen elolvasnám. Vicino könyve, a Rokon lelkek társasága teljesen megváltoztatja névtelen főszereplőnk életét, gondolkodását, a könyv és az események kapcsán sok fontos dologra rájön. Tapasztal, érez, nem úgy, mint egykor a szobájában, és azt hiszem ez a jellemfejlődés a kulcsa mindennek. Annak, hogy mégis volt értelme, hogy azt érezzük, miután becsuktuk a könyvet, hogy igen, ezen az utazáson mindenki részt vesz egyszer…. Van, akinek könnyebb, és van, akinek nehezebb, de szükséges. Szükséges, hogy megváltozzunk, ha rossz irányba tart az életünk, vagy éppen nem tart sehová. Ezt pedig megtanítja nekünk maga az élet.

A vége kissé zavaros lett, egy fura csavarral, ami számomra nehezen emészthető. Még biztosan gondolkozni fogok rajta egy darabig. De nem csak ezen, hanem összességében az egész könyvön. Rengeteg remek idézetet találtam benne, és már most látom, hogy egyszer újra el fogom olvasni, hogy ezeket mind-mind kiírjam magamnak. Első olvasásra nem lehetett, mert gyorsan olvasni kellett tovább és tovább.

Befejezésül pedig álljon itt Vicino könyvéből egy kis történet, ami nagyon a szívemhez nőtt:

„Volt egyszer egy parasztember, aki egy házikóban élt egy bükkerdő szélén. A házikó nagyon pici volt: egy kis szoba, épp akkora, hogy a paraszt és a felesége tudott főzni, enni, üldögélni a tűznél a sarokban, és egy másik kis szoba, amit betöltött a magas oldalú ágy. A házikó előtt kiskertet ültettek, ahol nyaranta mályvarózsa nőtt, s kövekkel kirakott ösvény vezetett az útig. A házikó mögött egy csapás vágott át az erdőn egy krumpliföldre, ahol a paraszt krumplit termesztett eladásra. A paraszt reggel is, este is ezen a csapáson bandukolt végig, akár a tél fehér zúzmarája takarta, akár a nyár napsütése pettyezte. Májusban a levelek zölden izzottak, mint a hajnal, októberben a naplemente aranyszínében lángoltak. A krumpliföldben sok volt a kő, a krumplit elültetni, gondozni és felszedni kemény munka volt, és vajmi keveset hozott, de az almafa alatt az ólban azért mindig hízott egy disznó, és a fa ősszel almát is adott.

Aztán egy nap, ahogy a krumpliföldet ásta, a paraszt egy követ talált, ami éppen úgy csillogott, mint az arany. Elvitte a városba, ahol egy aranyműves azt mondta neki, ez bizony arany, s ha tovább ás, talán talál még. A paraszt tovább ásott, és bizony talált még. Arany volt a krumpliföldön, arany a hátsó udvarban, arany a kiskertben. A paraszt az aranyon munkásokat fogadott, és velük ásatta fel a földet, követve az aranytelért. Hamarosan eltűnt a krumpliföld, a kiskert a mályvarózsákkal, el a hátsó udvar a disznóóllal és az almafával. Egyértelmű volt, hogy a házikó alatt is van arany, hát azt is fölásták. „Jaj, jaj, most hol fogunk lakni?”, kesergett a paraszt felesége, az egyre terebélyesedő árkokat látva. „Egyet se félj – mondta neki a paraszt -, már gazdagok vagyunk. Építünk magunknak egy sokkal nagyobb házat.”

Gazdagok voltak, hát építettek maguknak egy sokkal nagyobb házat. Közben az aranytelért követve az aranyásók felásták az egész házikót, kivágták a bükkfákat, felásták az erdőt és az egész környéket. Mire abbahagyták, a paraszt lett a leggazdagabb ember messze földön, a feleségével egy hatalmas udvarházban laktak, aminek huszonnégy szobája volt és öt szolgáló, hogy traktálja őket. A krumplitermesztés és favágás ideje véget ért.

Egy este a központi kazánnal fűtött ház tágas szalonjában üldögéltek, amikor így szólt az asszony a férjéhez: „Hiányzik a tűz.” „Igazad van”, felelte a férje, s építtetett egy kellemes kandallót az egyik sarokba, ahogy a házikóban is volt. Ez előtt ülve aztán felesége azt mondta: „Ez a szoba olyan nagy, fázom benne.” „Igazad van”, felelte a férje és kisebbre vetette a szobát. Ezután viszont maga a ház tűnt túl nagynak. „Minek nekünk annyi szoba? – kérdezte az asszony. – Ki nem állhatom az üres szobákat.” Úgyhogy lecsökkentették a szobák számát hatra: előszoba, nappali konyha, és három hálószoba. A két plusz hálószobát szállóvendégeknek tartották fenn.

„Hiányzik a kis almafánk”, mondta egy nap az asszony. Erre ültettek egy almafát a ház mögé, aztán, csak a régi szép idők emlékére, építettek alá egy disznóólat, abba meg kerítettek egy disznót. Fogadtak néhány szállóvendéget, de az asszonyt nagyon felizgatta a dolog, s úgy döntöttek, ebből ennyi is elég volt. Nem sokkal később a szakácsról kiderült, hogy meglopja őket, kénytelenek voltak elbocsájtani. „Ne félj – mondta az asszony. – Majd én főzök, ahogy régen.” De nem szeretett maga lenni a konyhában, miközben férje a szomszédos, kényelmes kis szobában üldögél a kandalló mellett, úgyhogy átvitették oda a tűzhelyet, a mosogatót meg a konyhaszekrényt. Most, hogy nem fogadtak vendégeket, nem volt értelme a vendégszobáknak, hát lebontották.

„Tudod, mit? – mondta a parasztembernek a felesége. – ez annyira hasonlít a házikónkhoz, hogy szeretnék ültetni egy kiskertet, mint régen.” Elkészült a kiskert, benne a kövezett ösvény, sőt még egy utat is építettek odébb, amibe belefutott az ösvény, és hogy az ablakon kinézve ezt lássák, mint annak idején, hát lebontották az előszobát.

Mostanra a háznak csak két szobája maradt, és annyira kiköpött mása volt a régi házikónak, az ember el se hitte volna, hogy nem azt látja. A paraszt meg a felesége sokkal boldogabbak voltak. „Valójában megvolt mindenünk, amit akartunk – mondogatták egymásnak -, csak nem tudtunk róla. Megköszönhetjük az aranynak, hogy megtanított minket arra, mi is az: elégedettnek lenni.”

Mostanra minden olyan volt, mint annak előtte, kivéve a kivágott bükkerdőt. A paraszt új erdőt ültetett, ám a fák lassan nőttek. Még messze járt az idő, amikor árnyas ösvényt adhatnak, amin ballaghat a téli zúzmarában és a nyári pettyes napsütésben, amikor a paraszt meghalt.”

Olvassatok Nicholsont!

Ez egy olyan blog, amin Gedi és Tíci irodalmi és filmművészeti élményeit fogja megosztani a nagyérdeművel. Mi egy pár vagyunk.